Beugrok az első telefonfülkébe, leveszem a szemüvegem és közel három év után leporolom legendássá vált instant szuperhős szettem, amivel ismét elvált kisgyerekes anyukák magányos hősévé alakulok. Ja nem, az Levente. Új szezon, az izzadt férfitestek látványa megint bevonzza az őszinte szerelem híveit a csarnokba.
Rövid visszatekintés a tavalyi évről: A szezon háromnegyedét sikerült úgy lehozni, hogy a sörbontó által bőrkeményedéses mutatóujjunkat óvatos érintéssel ráhelyeztük az ellenfél szerelem nyílására, és tisztán éreztük a félelem pulzáló lüktetését. Csak a szezon végén kellett kinyitni az októberben bekészített diszperzites vödör öklözőzsírt, hogy a mélyebb betekintés ne sértse fel az öreg moslékkeverőt. Mivel az akciót reakció követi, amit sikerült mindig negatív irányba vinni, így a legendás győzelem utána csapaterő valami olyasmi lett, mint mikor Janika a Bakony rally célfotója után a „easy left” helyett „viszki lesz”-t hall és megborítja a rözsót. Vagy Rocco szimplán szembelövi az operatőrt.
Február környékén úgy képzeltem el, hogy A wall sreet farkasa egyik jelenetében találjuk magunkat majd, ahol elefánt tangás férfi prostituáltak szolgálják fel a szűz lányok könnyéből facsart „Sex ont he Pitch” koktélokat, és a Nike emberei pont arra akarnak rávenni, hogy a Jordan logó sziluettjét, az én egyik legendás mozdulatomra alakítják át. Persze elutasítottam volna, mert a tehetséget csak arra használom, hogy millióknak okozzak örömet. Az ünneplés helyett az lett, hogy esős hajnalokon izzadtan ébredtem és a semmibe ordítottam, hogy „Édrieeeennn”. A mi sztárvendégünk nem Jordan Belfort volt, hanem Jacques Fosch (hangszeren kísérte Mia Kaki). Ez előre is vetítette a következő pár hónapot.
Így ünnepelünk mi
Legendásan erősek vagyunk abban, hogy a szezon előtti „Kurva szar győztes csapatban szerepelni” versenyt utcahosszal nyerjük, úgy, hogy minden különdíj a miénk. Úgy látom, hogy kezd helyreállni a rend, de valahogy az altesti bizsergést még nem sokaknál érzem, hátha az öltözőben megvillanó fedetlen testrészek ezen javítanak. Holnap bizonyíthatjuk, hogy amellett, hogy még mindig mi vagyunk a legjobbak, még szépek is vagyunk, így most már azt is fontosnak tartom, hogy a mez mindenkin jól álljon, és közönség felé meg kell tanulni mindig kimosolyogni meccs közben is, így a Martfű got talent díjat indulás előtt ide lehet adni. Az első ellenfél a szépreményű Arany Fácán formáció (Serfynek évek óta ellenfele hétvégente), nem várok mást, mint fölényes győzelmet, az első tíz percben el lesz döntve a meccs, utána örömfoci, tigrisbukfenc meg mazsorett tánc, és a meccs után az öltözőben a vélt és valós sérelmeket félre is lehet rakni, helyette legyen meztelen ölelkezés, seggrepacsi meg mogyorózás, ezzel is erősítve a csapatszellemet.
Ha szezon végén keresnétek a góllövőlista élen, „Secret Weapon” néven adtam le a nevezésem, mellette látható lesz egy hármassal kezdődő szám, ami nem az életkorom, de a cerkaméretem akár még lehet is.
Szerintem senkit se nyomjon a címvédő terhe, bármi a bajnokság vége, akkor is mi vagyunk a legnagyobb királyok, már csak egy teljesítetlen gap maradt hátra: a csapati eddigi öt évében senkinek sem sikerült még éles meccsen rabonás gólt lőnie. Ha valakinek nem sikerült még tökéletesen bevágni a mozdulatot, itt egy kiváló oktatófilm egy igazi profitól. Minden szava arany:
