Rég elfelejtett, ámde annál nagyszerűbb blogunk újraindítását eredetileg szezon előtt szerettem volna újrakezdeni, mint dicső győzelmeink előre megéneklését, akár az Új-Zélandi rögbisek Haka előadása meccsek előtt, de sajnos most sokkal szomorúbb témában és lehet, hogy nem is olyan magas színvonalon, mint eddig, a csapat történetében először apró fikagalacsinok elhelyezése térben és időben, aki magáénak érzi nyugodtan alá állhat, de fel is lehet dobni többet is. Az eddig megszokottaktól eltérően a humorzáport felváltja a búslakodás, hiszen temetésen nem illik vigyorogni.
Két meccs a szezonban, két híg fos teljesítmény, ami még ennél is szomorúbb, hogy a tegnapi szervezetlenség még a két évvel ezelőtti első meccsünket is felülmúlta. Ja, hogy akkor meg ráadásul nyertünk. A tavalyi bicepszvillantás után sikerült elhinnünk, hogy mi annyira kurva jók vagyunk, hogy egy-egy kisebb téttel bíró meccsen elég annyi, ha valaki jobb formában van és el is dönti a meccset, szarunk mi a rangadókon sikerre vitt csapatjátékunkra. A nyár alatt senki sem felejtett el focizni, viszont fejben mindenki elérkezett arra a pontra, hogy egy a csapatra vonatkozó kérdésben a válasz inkább a saját csapattársunk tudásbeli hiányosságának ekézéséről szól, mintsem a saját teljesítményünkről. Ilyen széthullott fejjel Rocconak sem fog forgatás közben felállni, mi meg sose fogunk jól játszani.
Két évvel ezelőtt, mint a vidám cserkészcsapat, akik mályvacukorral a zsebükben, kumbájjáóóóra köszörült torokkal és felkészülve a vérmedvés történetekre indultak az esti nyársalásra az erdőbe, így ültünk mi a Korzóban minden meccs előtt pontosan egy órával. Vérvörös szemekkel érkezett meg a fél csapat még délután háromkor is, pedig a tegnap esti buli előtt mindenki megfogadta, hogy csak finoman bánik a szeszes italokkal, „há má sportemberek vagyunk, nem bazmeg?!”. Az akkori boldog időket jellemzi, hogy még Kistóth góljának is együtt tudtunk örülni. Nem értünk el kimagasló eredményt a bajnokságban, viszont mindenkit megleptünk a lelkesedésünkkel, és annyi tiszteletet sikerült elérni, hogy ha nem is minden meccsünk ezt mutatta, de komolyan számoltak velünk a jövőben. Mint a negyvenéves kiégett családos apukák, akik rockzenekart alapítanak a saját örömükre.
A tavalyi bajnokság kezdete előtt értelemszerűen sokkal nagyobbak voltak a tervek és az elvárások, bármikor bárhol találkozott a csapatból két ember, biztos, hogy a következő meccs volt a téma, ez lehetett akár a Lidl parkolóban, vagy vasárnap hajnalban 180% körüli állapotban a zsír pultjánál. Nem kevés embertől hallottam, hogy irigylésre méltó, hogy egy baráti társaság az iváson kívül még így is képes a szabadidejében összetartani. Az a második hely (nevezzük erkölcsi elsőnek a veretlenség és a későbbi bajnok oda-vissza legyőzése miatt) nem az egyéni futballtudás, hanem az előbb említett összetartás miatt volt. Természetesen vannak jobb és rosszabb képességű játékosok, kiállhatnánk úgy is, hogy egy-két ember 40-45 percet játszik, mert így valószínűleg még jobb eredményt érnénk el, és azzal is tisztában van mindenki, hogy (többek között velem együtt) egy-két ember hiányát nem érezné meg a csapat. El kell dönteni, hogy ki mit akar, a barátaival focizni, mint két éve, vagy eredménykényszerből minél jobb emberekkel játszani. Aki az előbbit, az fogadja el, hogy nincs mindenki egy szinten, aki az utóbbit, az MOST takarodjon el egy másik csapatba, jelzem nem lesz sértődés, a kocsmakörök ugyanúgy meglesznek, de innen nem fog hiányozni. Így vagy úgy, de mindenki nyerni akar, és ez érthető is. A tavalyi év lelkesedése mellett az eredmény még annak köszönhető, hogy normálisan beszéltünk, nem baszogatás, meg hiszti volt, a hibák észrevétele, és megbeszélése. Nem kell részleteznem a „ne csak előre, hátra is nézzünk” téma állandó emlegetését, aminek meg lett az eredménye, megsúgom, csak annyi, hogy ezzel vertünk meg mindenkit. Egy csöndes észrevétel még a tavalyi évhez, hogy szerintem a minden forduló után frissített tabellát (köszönet Bodzsinak) jó páran (gyanítom mindenki) elég hosszasan kiveséztük magunkban folyamatosan, ezzel is jelezve a lelkesedést.
Eljött az idei év, pontosabban az „előszezon”, ami nálunk nem fociból állt, hanem virtuális karatéban. Tudom, hogy mindenki unja már a második helyet, az előző szezon után már csak a bajnokság megnyerése lehet a fő cél, viszont azt nem értem, hogy miért gondolja pár ember úgy, hogy ennek a csapatnak ez volt a legjobb eredménye, nem lehet többet kihozni magunkból. Az utóbbi években sokasodó ősz hajszálaim megduplázódtak, mikor azt olvastam a kommentek között, hogy azért kell ide X Y új ember, mert az jobb, mint egy-két másik csapattag. Igen, jobb. És? Akkor szerintem mindenki helyett jöjjön egy jobb ember (mert van), és nézzük meg kívülről, ahogy más emberek a mi csapatunk neve alatt megnyerik a bajnokságot. Lehet, beszállnék két-három percre meccsenként, és elmondhatom magamról, hogy bajnok lettem, de nem érezném magamnak a győzelmet. Nem azért kell új ember, mert az „lefociz” bárkit a csapatból, hanem mert közénk illik, a barátunk. Értelemszerűen Levente is ezért került ide idén, mert úgy, mint a pályán, a pályán kívül is helye van/volt köztünk, és nem azért mert jobb pár embernél (amúgy az eddigi két meccs teljesítményéért pacsi neki).
Nem értem, hogy még ősszel le sem mentünk egyet sem focizni, de addigra már mindenki agyon fikázta a másikat. A tavalyi szezon lelkesedésére írtam, hogy a szezon előtt mindenki az elkövetkező meccsekről írt, mintha az esti szűzlány előtti délelőtt lennénk. Az idei évre jellemző, hogy a gyakran elhangzott „Mi a véleményed a…?” (kibővítve bármilyen csapattal kapcsolatos kérdésre) rendszerint nem a tavaly általánosan elfogadott „megbaszunk mindenkit” csatakiáltásunkat hallottam, hanem, hogy ez szar, az szar. Nem vonom ki magam a felelősség alól, mert ezt én is elkövettem, viszont remélem csak az én eltúlzott és perverz fantáziám szüleménye, hogy X nem passzol Y-nak, mert sajnos ezt vettem észre, és egy-két beszélgetésből kénytelen voltam ezt leszűrni. Azt már nem is merem mondani, hogy nem bízunk már meg a pályán egymásban.
Igazat kell adnom azoknak a hangoknak, hogy a játékunkban fellelhető hibák javítására tett megbeszélési kísérletek elhalnak. Vannak folyamatosan észrevételek, sőt, van olyan, ami nem is általános megjegyzés, hanem célirányosan személyre irányul, viszont itt sincs változás. Hiszti az van, amit abban az esetben tudok részben megérteni, ha az ember valamit elmondott ötvenszer, akkor többet nem fogja, hanem csöndbe marad és leszarja. Kénytelen lesz mindenki lemenni óvodás szintre, és önkritikát megfogalmazni, mert a csapat egyik fele megteszi ezt, a másik meg nem, és most ki-ki kiválaszthatja őszintén, hogy melyik kategóriába tartozik: a csapat érdekeit tartja szem előtt; vagy saját érdekek, „nekem ne magyarázza, meg senki mit csináljak” hozzáállással.
Egymás kritizálása már csak azért is érdekes dolog, mert mindenki ott volt a pályán, mindenkinek meg volt a lehetősége, egy gyenge kettesnél jobb teljesítményt pedig senki sem nyújtott. Ehelyett mindenki bizonyítja azt, hogy mi tényleg a tíz-millió szövetségi kapitány országa vagyunk, mert oldalról és a pályán belülről magas szinten tudjuk kritizálni a másikat. Mivel soha sem fociztam szervezett keretek közt, ezért nem tudom megmondani, de gyanítom az edző is azért van, hogy egy ember ugasson, ne tíz.
A leírtakkal remélhetőleg senkit sem sértettem meg, nem nevesítettem, (csak Leventét, meg Bodzsit, de az nem negatív volt) a leírtak egy részében azt hiszem mindenki megtalálja magát, természetesen a dolgok nagyban vonatkoznak rám is, nem okoskodásokból írom ezeket, de megelőzve a további gondokat szerintem most kell valamilyen irányba lépni, én személy szerint szívemen viselem a csapat sorsát, és remélem ezután az is így fog tenni, aki ezt eddig leszarta.
Ezt a bejegyzést vitaindító fórumnak szántam, lehetőség szerint a hozzászólásokat facebookon tegyük meg, amit egyébként MINDENKITŐL várok, méghozzá építő jelleggel sértődés nélkül, nyugodtan lehet mindennel kapcsolatban kemény kritikát megfogalmazni, az ilyen „de ráérsz ilyeneket írni” kommentek csak az adott személy csapathoz való hozzáállását mutatja, és azt hiszem most nyugodtan leszűrhetjük, hogy ki mit gondol az egész fociról, és ki nem illik bele a képbe.
